Boszika 2006.06.06. - 2021.12.03.

Boszika és testvére akkor érkezett meg hozzánk a kertbe, amikor 2 évvel első kutyám, Anzsi ír szetter távozása után úgy döntöttem: több kutyám nem lesz. Apró kis hófehér gombolyag volt, fekete folttal a fülén. Mamája pincsi, papája a szomszédék foxi kutyája volt egy közeli településen.

Persze, a sors másként rendez, és nem engedi, hogy a fájdalomban dagonyázzunk túl sokáig.. Kolléganőm lányánál épp kisvizslák születtek, elmentem megnézni a piciket...mire Boszikát a kertben letették, addigra az egyik babavizsla belém szeretett, én szintúgy, és lefoglaltam. Tiltakoztam még egy kutya ellen. De belenéztem huncut szemeibe, ahogy hozzám rohant, és lábam előtt a hátára vetette magát, felkínálva babahasát egy simire - és elvesztem.. Mindössze 3 héttel volt fiatalabb leendő vizslámnál. Nem tudtam még, mit jelent két kölyök kutya egy kis pesti lakásban... Boszika jött vissza velem Budapestre vasárnap este, Bence vizsláért hétfőn, munka után mentem el. A résnyire nyitott ajtón át látták meg egymást először, és azonnal kialakult köztük egy olyan nagy szerelem, ami mindaddig tartott, míg Bence kutyát, két éve decemberben utol nem érte a Limfóma, ami egyetlen hónap leforgása, 2020 januárjában átrepítette egy másik dimenzióba. Addigra már elköltöztünk Budapestről, a Kiskunsági pusztára, álmaim helyszínére, ahol addig nekik csak a hétvégék szabadsága jutott. Bence távozása nagyon megtörte a pici kutyát. Kiment a kertbe, és kereste barátját. Mindennap.. Balu, a kölyökként utcára kitett labrador keverék már itt volt velünk, együtt álltak a kerti úton, és nézték, hátha feltűnik az öreg vizsla. Áprilisban érkezett meg a családba kis Bence, a 3 hónapos magyar vizslakölyök, és felélénkült mindenki. Boszika is felvidult, boldogan puszilgatta a kisvizslát, visszatért az élet a családba. Mégis, valami megtört a kiskutyában. A labrador és vizsla boldogan találtak egymásra, de ő kiszorult a csapatból. 6 kilós lévén nem tudott lépést tartani a kamaszokkal. Befelé fordult, elvonult egy olyan belső világba, ami egyre jobban távolodott a külső valóságtól. Harcias, temperamentumos, csupa derű kis lénye lelassult, gyors esze tompult, egyre és egyre. Lassan 15 éves lett, és már csak a maga kis belső világában élt, nem hallott, nem látott szinte semmit, járt körbe-körbe, lehajtott fejjel, nem tudta, a lakásban van, vagy kint a kertben, bújt el, ahova csak tudott, beszorult a növények közé, vagy a cserépkályha, vagy az ajtó mögé, a széklábak közé.. már folyamatosan menteni kellett valahonnan. Nyáron beesett a tóba, mert a résnyire nyitott ajtón kiszökött, és nem tudott kijönni a sekély vízből. Túlélte. 1 napra ott fogták a kórházban, majd hazajött, és még nagyobb figyelemmel kellett őt óvni. Ölben vittem ki 2-3 óránként éjjel-nappal. A vizsgálatok azt mutatták, teljesen egészséges fizikailag, de öregkori demencia lépett fel nála, ami visszafordíthatatlan. Hiába vettem ölbe, simogattam, nem reagált. Ugyúgy beszéltem hozzá, mintha hallaná. Már nem volt reakciója. Legalább enni szeretett, de az utolsó időkben már visszajött belőle, amit lenyelt. Hétfőn, amíg fát hordtam be a tárolóba, ismét beesett a tóba. Hangos kiabálására rohantam kiszedni a vízből, és futottunk az orvoshoz. De onnantól kezdve még jobban elborult a tudata... Pénteken szép napsütéses idő volt, ráadtam a ruhácskáját, és kiengedtem a kertbe egy kicsit mozogni, amíg feltettem a húslevest a gáztűzhelyre. Ahogy feltettem, be akartam vinni a házba. Már csak pici tetemét tudtam a tóból kihúzni.. Éleszteni próbáltam, mindhiába. Tudom, hogy nem akart már itt lenni, ez már nem az az élet volt a számára, amit akkora boldogsággal élt meg valaha. Harmadszorra sikerült elmennie... most már öreg Bencével együtt vannak, újra.

Köszönöm a rengeteg kalandot, örömet, kacagást, amit együtt megéltünk! ..és azt is hálásan köszönöm, hogy nem kellett nekem dönteni sorsodról drága kiskutyám...!