Donovan - On This Lovely Day [from Franco Zeffirelli's "Brother Sun, Sis...

Napi sétáink

A három kis huncut, Marcipán, a cica,
Bence, a magyar vizsla,
és Boszi, a pincsi-foxi szerelemgyerek folyamatos örömforrás.

Életünket  teljesen átformálta jelenlétük.

Bence maga a megtestesült jóindulat, és barátságosság - elképesztő,
folytonosan megújuló energiákkal, és életörömmel.

Boszi kutyus, ha neki szimpatikusnak ítélt embert lát, azonnal a hátára dobja magát, és mellső lábával incselkedően kalimpál:
"Úgysem bírod ki, hogy megsimogassad a hasamat, ugye?"
Persze, nincs ember (főként nem nőnemű), aki ennek ellent tudna állni.
Ez így rendjén is van, szerinte.
Ha az illető nagyon tetszik neki, képes mindehhez még a levegőbe is ugrani,
megpördülni a tengelye körül, hogy nagyobb legyen a felhajtás,
véletlenül se történhessen meg, hogy nem veszik észre mesterkedését.

Bence, aki az ismerkedést mindig kézcsókkal kezdi (régi vágású úriember ő!)
egy darabig békésen figyeli Boszi mesterkedéseit,
aztán, amikor úgy látja, hogy ez már igazán sok, amit ez a nőszemély művel,
odaugrik hozzá, és a pórázánál fogva elráncigálja a kiszemelt emberáldozat orra elől.

"Inkább ne is lássák, miben mesterkedik ez a boszorkány - mindenkit le akar venni a lábáról!"

Ezzel a reakcióval eléri, persze, hogy azonnal őrá figyel az,
aki eddig csak a kicsit tüntette ki figyelmével (eszes húzás!)

Bencét egyébként, bár nagyon kedveli az embereket, igazán a kutyák bűvölik el,
főként, ha az illető kutya leányzó, és mondjuk vizsla - ő a tuti befutó,
vagy esetleg arany retriver, ez a fajta döbbent ámulatot vált ki belőle:
tátott szájjal csodálja,
testtartásában áhítat, csodalátás, és  a remény van:
"Hátha ez a gyönyörű nő észrevesz..!"
Egy ilyen reakció általában még a legzsémbesebb kutya hölgyből is azt váltja ki,
hogy méltóságteljesen odébb lép két lépést, és
(tekintettel arra, hogy a retriver magasabb, mint a magyar vizsla)
elegáns felsőbbséggel, enyhén megbiccentett fejjel fogadja a hódolatot.


Ha ekkor Bence felbátorodva közel megy,
nagy valószínűséggel elkergetik,
de ez az én drága csupaszív kutyámat sosem zavarja igazán:
kitartó férfiúi hévvel ugrál a hölgy előtt,
és minden mozdulatával kifejezi mély csodálatát szépsége láttán.

Ha én lennék a kutyahölgy, azonnal elolvadnék -
de ez nem így szokott történni.
Többnyire odébb állunk, még mielőtt Bence jó modort tanulna.

Igen ám, de mindezt látja a család kutyaleánya is,
Boszi, aki amíg a flört tart,
nagy valószínűséggel a gazdi lába körüli biztonságból figyeli a hűtlen parázna próbálkozásait,
de aztán egyszercsak megelégeli, és kitör.
Egyenesen Bence nyakának ugrik,
félelmetesnek hangzó "káromkodással" helyreteszi pasiját.
"Mégis mit képzelsz, az orrom előtt csajozol?"
..és Bence azonnal behódol, meghajtja fejét barátnője előtt,
és úgy pislog, mint aki pontosan tudja, hogy rossz fát tett a tűzre.

Mindannyian tudjuk, hogy bocsánatkérés ide, vagy oda,
ez a jelenet megismétlődik holnap, vagy esetleg már ma is,
abban a pillanatban, ha feltűnik egy csábító démon.

A kutyafiúk (?) már csak ilyenek.. és ettől is annyira lehet szeretni őket!

Kollektív tudattalan

Persze, hogy ismerem a 100. majomelméletet!

Szerintem mindenki ismeri, a gyakorlati megélését a kutyasuli hozta el.
Az utóbbi napokban nem tudtunk gyakorolni Boszival.

Vasárnapi villámlátogatásunk a kertben arról szólt, hogy én csodáltam az újonnan elkészült kerti díszkutat,
Boszi és Bence minden centiméterét átvizsgálták,
megszagolván és ellenőrizvén: jöhet-e ez az új teremtmény ide, hozzánk Tündérkertbe.
A kút láthatóan kiállta a szagpróbát, és befogadtuk.
Még kisebb utómunkálatok (beállítás, némi díszítés) hátravannak, de nagy örömmel üdvözöltük az új jövevényt.

Csodaszép rikikisárga bójánkat magammal vittem a kertbe - a kocsi elhozza,
miért ne, majd gyakorolunk a szabadban is!
Gondoltam én - de az élet ismét másként rendezte: leérkezésünk előtt 2 napig esett az eső.
Ez a halottaiból épp feltámadófélben lévő fűnek határozottan jót tett, de a kutyáknak (főként Boszinak) semmi kedvük nem volt az agyonázott, csupavíz fűben fekvő gyakorlatot végezni.
Hiába készítettem ki az ínycsiklandó falatokat.
Csak ültek, és néztek rám, amikor fekvésre próbáltam rávenni őket.
Kész, a gyönyörű terv kudarcot vallott,
esőisten is úgy döntött: kell még egy kis locsolás a növényeknek,
és az eső eleredt,
aztán egy picit abbahagyta,
aztán ismét nekikezdett.. és ez így ment szinte egész vasárnap.
Kertgazdiként az esőnek örültem,
kutyagazdiként be kellett látnom: ez a nap ma nem a gyakorlásé.

Amikor már a kutyák is rájöttek, lehet indulni felderíteni a szomszédos üres kert (pontosabban gazos parlag) rejtelmeit, el is tűntek azon nyomban,
aztán, amikor a "fölnőttek" befejezték a kút helyre illesztését: eszembe jutott:
jé, kutya egy darab se, ezek hol vannak?
Bence jött először
(naná, hogy Bence, és nem Boszi, aki amúgy kutyasuliban tanulja épp az engedelmességet..!)
eddigi puha gumiorra helyén egy hatalmas fekete sárgombóc, pofáján diadalittas öröm. Felkészültem mindenre, gondolatban..
Nagy nehezen, többszöri hívásra Boszi is megindult felénk,
úgy 50 méterre lehetett, és gyanúsan megváltozott a színe.
Az eddigi csaknem fehér kutya sötétszürke, pumis külsőt kapott.
Mintha jelmezbálba készült volna.
Bedöcögött, óvatosan, sandítva rám, mit szólok az új ruhájához..
"Gyönyörű vagy!" - ennyi volt a hozzáfűzésem az új modellhez.
Boszira közelből még annyira sem lehetett ráismerni, mint távolból.
Csupa, csupa sár volt, csimbókokban lógott rajta elszáradt fű, sár, csatak..
Úristen, hogyan viszem így haza a kocsiban?
Ez volt az első gondolatom.
Mindössze 3 fok van, nem fürdethetem meg, megfázik.
Ez volt a második.
A következő gondolat: addigra csak leszárad róla, ha szaga nincs,
kibírjuk a hazafelé utat, és otthon  a "Hopi be a kádba!" gyakorlat következik.
Szaga nem volt, hál Istennek!
A gyakorlásról végleg letettem.

Olvasom a kutyaiskolai körlevelünket, társaim problémája szinte mind előfordult nálunk is,
élvezem, hogy tanulok a beírásokból, éppen csak ismét nincs idő gyakorolni.
Tegnap estére erőt vettem magamon, amúgy is felvillanyozódtam a beírásoktól,
és volt néhány szabad percem is, nosza, jutifalatot előkészíteni, kutyát csatasorba, gyakorlunk..
Akkor ért a meglepetés: amiről társaink írnak, hogy kutyusuk mit hogyan tud megcsinálni, amit Enikő tanít nekünk,
hogy mi legyen a következő lépés, a "hogyan tovább",
vagy a megoldás elakadáskor,
az egyszeriben itthon is valósággá válik:
legnagyobb meglepetésemre Boszi már tudja azt,
amiről a többiek írnak, holott mi napok óta nem tudtunk gyakorolni..
Igen.
Tudom, hogy van az állatoknak is kollektív tudattalanja.
Igen, tudom, hogy mindent érez, amit én gondolok!
Igen, tudom, hogy csodálatos kis teremtmények,
valójában ezért nem vagyok képes igazán dühös lenni rájuk a rosszaságokért,
amiket kettesben remekül elkövetnek, mert tudom,
hogy össze vagyunk kapcsolva, lelkünk összeér... és íme, nemcsak a miénk!
Boszi most bemutatta, hogy ez mennyire igaz: ahogyan fejődnek a többiek,
úgy fejődik ő is a tanulásban,
még akkor is,
ha nem tudunk gyakorolni,
sőt a suliba sem jutottunk el a héten.
Ez a megtapasztalás akkora öröm és izgalom  volt a számomra,
akit rendkívüli módon foglalkoztat a lelkek összekapcsolódása,
hogy azonnal elmúlt a nap minden fáradalma, és boldogan  sikongatva ugrándoztam
a felismeréstől..
Ez egy csoda!
Teljesen mindegy, mi lesz majd a suliban a hétvégén,
mit sikerült megcsinálnunk, és miben hibázunk,
(együtt, persze, mert ez a közös projektünk)
a felismerés, amit mindig is tudtam,
de az állatok szintjén most tapasztaltam meg igazán:
minden egy, sőt EGY,
hatalmas boldogsággal töltött el, és ez óriási erőt képes adni.
Köszönöm minden társunknak, a sorsnak,
hogy ezt a megtapasztalást elhozta életünkbe. 

A föld órája

Március 26-án este fél kilenckor kapcsoljuk le az elektromos világítást, TV-t stb.

Egy óra drága Földünk megmentéséért.

Íme, ahogyan ezt a kutyák tennék...:

(hang!)

 Imádom ezt a klippet...

A tanulás folytatódik

A következő héten folytatódott a suli.
Boszi, úgy tűnt, amit eddig tudott, mindent elfelejtett a tanórára - na, ez túlzás,
de, valahogy ez a két nap nem ment annyira egyikőnknek sem.
Addig eljutottunk, hogy amikor új feladatot kaptunk, már nem ácsorgott,
hanem izgett-mozgott, ide-oda, és néha még a feladatot is sikerült elkapni.
Talán rám tört a túlzott elvárás miatti szigorúság. (ebben lehet valami, mert osztályoznunk kellett kutyusunk teljesítményét, én kettesre értékeltem, az oktató szerint erős négyes a gyakorlat..)
Elgondolkodtam hát a tanítás után - magamról, természetesen, mert Boszka biztosan ugyanolyan szuper, mint eddig, csak én vagyok elégedetlen valamivel...
Vettünk egy szép rikító citromsárga bóját!
(nem volt már másik szín, de ez legalább jó feltűnő!)
... és gyakoroltuk a héten a feladatot: oda kell menni a bójához,
és lefeküdni mellé.
Először a bóját a törülközőre állítottam, ez segített a manónak,
rögtön odament, és leült.
Orrával megbökte a bóját, (ez meg mi a csuda itt?..)
erre azonnal  klikk és tetemes mennyiségű kaja volt a jutalom.
Ez határozottan felvillanyozta.
Euforikus izgalomban robogott a bójához, megbökte az orrával,
és már futott vissza hozzám a jutalmáért.

Aggódni kezdtem a kutyus közelgő széltében történő méretgyarapodása miatt,
így - hallgatván oktatónkra, a normál kaját nagyon-nagyon erősen visszafogtam nála. Nem állítom, hogy egyetértett velem: a tálkája egy pillantás alatt kiürült, és vagy ötször még visszaszaladt megnézni, hátha, valami csoda folytán megtöltődött ismét.

De nem!
Ezt be kell tartani, és ki kell bírni, mert nem átalakulás egy guruló labdává a cél,
hanem egy ügyes és csinos kutya képzése.
Egyelőre a bója hatalmas sikert aratott itthon.
Hangsúlyozom itthon, mert a lakáson kívül még nem próbáltuk.
Talán, ha az idő engedi, majd a hétvégén..
A bója kedvéért (pontosabban a sajt kedvéért, amit a sikeresen elvégzett feladatért kapott) már a kézjelek tanulásában is nagyot léptünk előre:
felemelt mutatóujj: ül,
kéz a föld felé mutat: fekszik,
és - ha nagyon jó passzban vagyunk, a fektetésből felülés is sikerül.
Mit csinált ezalatt Bence?
Aki most hátrányosnak tekinthető, mert nem csak nem tudja ezt a feladatsort,
Boszi esélyt sem ad neki arra, hogy a bóját megközelítse: dühösen morogva elkergeti,
ha szegény kis jólélek vizslám szeretné legalább megnézni, mi az a nagy csoda, ami előtt Boszi felpenderül a levegőbe, és végül a földre dobja magát..
Neki is kell sikerélmény, ezért azt találtam ki: amíg Boszi ellohol a bójához,
Bencét leültetem - jutalomfalat, lefektetem - jutalomfalat.
Ettől Bence is feldobódott, és már vezényszó nélkül a következő mozdulatsort is csinálja - én meg kapkodhatom a fejem, (nyomom a klikkert, meg kaját), hogy Boszit is idejében dicsérjem, és jutalmazzam, és Bence is megkapja a neki járó dicséretet és jutalmat...

10 perc múlva totálisan kifáradtam.

Szerencsére az előkészített sajtfalatkák is elfogytak addigra...

Kalandunk a bójával úgy tűnik szerelem első látásra.
A pálca egyelőre teljes csőd.
Boszi retteg tőle.
Úgy döntöttem, bár házi feladat, mi ezt most kihagyjuk.
Majd, ha eljön az ideje, a pálcával is megkezdjük a munkát.
Most a bója a mi eszközünk, a folytatást majd a sors hozza magával.

A bója Marcipán cicát is annyira érdekli, hogy Boszi őt is többször elzavarta kincse közeléből, és néhányszor nekem is el kellett küldeni a cicát az útból, mert folyton ott dörgölőzött, fejével simogatta - ahogyan ezt a cicusok hihetetlen kecsességgel tenni tudják,
de a bója most láthatóan csak Boszié. 

Baltazár

Baltazár, a szárazföldi szegélyes teknős (testudo marginata) 2007 szeptemberében érkezett a családba.
Pontosan 3 cm nagyságban, testvérével, Tekilával.

Tündéri, gyönyörű kis jószágok voltak, augusztusban születtek egy tenyésztőnél. Gyermekkorom óta rajongok a teknősökért, a lakásban mindenfelé teknősszobrok - kőből, ásványból, fából.
És most, két igazi, élő apróság!
Sajnos, elkövettem azt a hibát, hogy, mivel féltettem őket, nem mutattam be szertartásosan a család többi négylábújának, épp csak egy pillanatra odadugtam az orruk alá, de nem volt lehetőségük összeismerkedni.
Én meg folyton figyeltem a terráriumban zajló életet.
Így esett meg hát, hogy alig egy hét múlva arra értem haza, hogy Bence, aki normál esetben az előszoba lakója bent kuksol Boszival a nagyszobában, láthatóan megszeppenve, és Tekila, nagyon furcsa külsővel (hátpáncélján hatalmas sérülés) ott lépdel a parkettán.
Berohantam a kisszobába, és elképesztő dúlás fogadott: a terrárium a parkettán összetörve, Baltazár a szék alatt, sokkos állapotban, neki a haspáncélja sérült, és üvegcserép mindenfelé.
Zokogásban törtem ki, a kutyák rémülten lapítottak.
Rohanás terráriumot venni, és ezer telefon: ki tudja meggyógyítani Tekilát?
Csak egyetlen orvost tudtak ajánlani az Állatorvosi Egyetemen, aki hüllő specialista, másnap hozzá rohantam el a két picivel.
Egy hét próbálkozás után sajnos Tekila elpusztult, túl pici volt még, és olyan súlyos volt a sebesülése, nem lehetett megmenteni.
Baltazár velünk maradt, a sokkot is kiheverte.
Akkor már gyanítható volt, hogy ő egy  igazi túlélő, pedig még nem tudtam, hogy  a kaladok sora folytatódik..
2008 nyarán elkészítettük neki a kertben a szabadföldi karámot, hogy kedvére élvezhesse a nyarat.
Elkészítettük a tuti, biztos, zárt kerítést.. és másnapra eltűnt..
Azóta sem tudom, hogyan lógott meg 1 egész hónapra, akárhogy kerestük, nem találtuk. Még olyan pici volt, a kert pedig olyan dús növényzetű, hogy bárhol elbújhatott.
Attól tartottam, beesik a kis kerti tóba, és szárazföldi teknős lévén, úszni nem tud,
belefullad.
Már lemondtam róla, hogy valaha is előkerül, mígnem, egy nap a kertkapuban várt, békésen ballagott, mint aki épp elénk jött, üdvözölni a csapatot..

Nem én fogtam fel először, mi zajlik éppen, Boszi gyorsabb volt, odarohant a teknőshöz, felkapta, és elrohant vele.
Akkor még olyan pici volt, hogy Boszi könnyedén felkapta..
Megindult a kutyaüldözés, amint megközelítettük, zsákmányát, amit addig letett a földre, hirtelen felkapta, és tovább rohant vele.
Majd leheveredett és rágcsálni kezdte, mint valami jutalomfalatot.
Persze a teknős ijedtében mindenét behúzta, de a páncélja még gyenge volt.
Már nem tudom, miért is engedte el végül a kiskutya a teknőst, és összeszedhettem a rémült jószágot, egyik oldalon a páncélból nagy darab hiányzott, mintha vérzett volna, és Boszi fogának nyomai ott voltak a hátpáncélján.
Gyógyítani kezdtem, és nagyon örültem, hogy már a tenyeremben kidugta kis fejét a páncél védelméből, és tenyérből is enni kezdett.
Szerencsére csak a páncél sérült, a kis teknősbaba megúszta ezt a kalandot is.
Páncélja először varrasodni kezdett, aztán szépen kitöltötte a hiányzó űrt,
azt nem állítom, hogy szimmetrikusra sikerült a hátpáncél,
különös ismertetőjele lett ezáltal ez a felemás páncél,
de mostanra már biztonsággal be tudja húzni bal lábát is a páncél takarásába,
és mérete már elérte a 20 cm-t is.

Szerintem gyönyörű,

kedvence a paradicsom, 

és azóta a kertben is készült olyan karám és ól, amiből nem tud megszökni,
bár mostanra, ebben a méretben akár szabadon is kószálhatna,
Boszi nem bántaná, neki már túl nagy lett ... szerencsére ...

Középiskolások lettünk...

Szombaton folytatódott a kutyasuli - középiskolánkat kezdtük meg - ahogyan erre már az első menetnél rájöttünk: mind a ketten.
Hivatalosan kutyaiskola a gyakorlatban gazdisuli.
Mert hogy a kutyus mindent tud, akit képezni kell - az a gazdi!
A régi csapatunkból Artúr, a beagle  és Gombóc, a foxterrier a mellettünk lévő pályán edzenek, ahol mi is készültünk az alapfokra, és tekintettel csapatunk méretére, mi kaptuk a "legjobb" pályát, a homokosat, annyira kicsi kutyusok vannak a csoportban, hogy a pálya minősége befolyásolhatja a munkát.
Új tagokkal bővültünk: Yoda, egy ici-pici szőke terrier fiú, a fajtáját nem ismerem, de imádom hegyes kis füleit, hihetetlen okosan figyelő tekintetét, ő az elsők közt van, akik a feladatot megoldják.
Csatlakozott hozzánk 2 Yorkshire terrier: Zokni és Lara, Boszi nagy örömmel üdvözölte az új versenyzőket: ez a fajta az egyik kedvence.
Laráról: annyira pici kis yorki, amekkorát én még nem láttam, és gyönyörű: csodaszép piros kötött modellben jelent meg az első napon, kis masni a frufrujában, tartózkodó volt, és egy kicsit mintha mindenképpen távol akarta volna tartani magát bohókás csapatunktól. Másnap egy elbűvölő piros pöttyös szoknyás ruhácska volt rajta (illik hozzá a piros szín) és a nap végére már hajlandó volt egy kicsit beszállni az egymást kergető csapat játékába - azért mindenképpen, hogy jól leteremtse a szemtelenkedő Pepét, a mopszot, aki első látásra szíve hölgyéül fogadta.
Egy hölgynek legyen tartása!.. és Larának van.
Legalábbis eddig.
A továbbiakban majd meglátjuk.
Az első két nap gyakorlatokkal, játékokkal telt: mi, a gazdik játszottunk egymás között, a kutyusoknak szabad foglalkozás volt addig.
Pantomim játék volt az első, szavak nélkül magyaráztuk el a csoport másik felének miről is szól a feladat, amit csoportvezetőnktől kaptunk.
Hatalmas nevetések, természetesen.
Másnapra a klikker használatának megerősítését tanultuk.
Eddig is használtuk, de mostantól alapfelszereltséggé lép elő.
Remek páros feladat: a klikker segítségével rávenni szemben álló társunkat (aki arra az időre a kutya szerepét játszotta, aztán cseréltünk) szavak nélkül egy cselekvésre, amiről ő nem tudta, mi az.
Ez akkora mulatság volt, hogy házibulikban csúcsjáték lehet!
Megmondom őszíntén egy hajítófát sem adtam volna magunknak, hogy ez a feladat sikerülhet, és mégis!
Mindenki megcsinálta a neki kijelölt feladatot ráadásul gyorsan.
A kutyával két feladatot kaptunk: az első -le kellett ültetni egy földre helyezett keretbe, és távolról elérni, hogy lefeküdjön.
Mi kezdtünk Boszival, arany kutyuskám sem a keretben nem akart ott maradni, sem, mikor végül mégiscsak hajlandó volt helyben ücsörögni, akkor a fekvő gyakorlatot nem volt hajlandó megcsinálni, jó kis kínlódás árán,
nagyon lassan, többszöri próbálkozásra, végül csak sikerült végeznünk, jöhettek a többiek. (mindenki ügyesebb volt, mint mi..)
A másik gyakorlat nálunk teljes kudarcba fulladt: rávenni a kutyát, hogy egy kihelyezett műanyag bója mellé lefeküdjön.
Boszi ücsörgött és nézett.
Aztán letelt a feladatra kapott idő, ami alatt mi egymással szemben ültünk, és nem történt semmi.
A többi kutyus nagy része csinált valamit.
Na, az első két napunk a teljes csőd jegyében telt el!
Ez a tény, ahelyett, hogy elkeserített volna, kifejezetten mulattatott.
Házi feladatnak (többek közt) azt kaptuk, hogy terítsünk le egy törülközőt a földre, és minden kommunikáció, mutogatás, vezényszó nélkül vegyük rá a kutyát, hogy ráfeküdjön.
3 napig álltunk egymással szemben.
Boszit leültettem a lábam mellé, kezemben a klikker, mellettem a kajás tál, és kis drágám azonnal elém penderült, leült, és fekete gomb szemeivel hatalmas bizalommal nézett: Mondd, mit csináljunk?
Én meg persze nem mondhattam, csak tekintetét elkerülve bámultam a törülközőt.
Ő meg engem.
Amikor már nagyon fájt a térdem, mocorogni kezdtem, erre ő is mocorgott.
Vicces kis pantomimet adtunk elő.
Semmi nem történt, illetve mindig ugyanaz ezen a 3 napon.
Oktatónk egy levelezőlistát hozott létre, hogy a középfokú csapat tudjon egymással kommunikálni - írtam egy levelet elakadásunk történetéről.
Enikő (az oktatónk, mellesleg az iskola vezetője, segítője János, aki eddig az oktatónk volt) biztatott: ne adjam fel, már ott az áttörés a kapuban..!
Igen.
Estére meg is történt: áttörtünk - azaz, én rájöttem, ki kell mozdítani a kis manót az ücsörgésből, és lépdelni kezdtem, minden rezdülésére klikk+falat volt a reakcióm - csak már végre ne ez a langyos semmittevés!
Egyre több mozgást indított a kutyus, egyre több jutalomfalat, és egyszerre hopp, lehuppant a szőnyegre - véletlenül persze, de azonnal jutalmaztam érte, és elindult a megoldás, már futott, hogy leüljön - többé-kevésbé a törülközőre, és szaladt hozzám óriási izgalomban a jutalomért.
Amikor már értette, mi a feladat, hozzákötöttem egy vezényszót: "rá!", és onnan már biztonsággal csinálta a feladatot.
Másnap hajnalban felébredtem, és gyakorolni kezdtünk, kíváncsi voltam: emlékszik-e? Heuréka!
A kutya emlékezett, már amikor a törülközőt meglátta, olyan izgatott lett, hogy le-fel rohangált.. egy kis ízelítő :

Szombaton tudományunkat be kell mutatni az iskolában is, viszem a törülközőt magammal.
Nagyon izgalmas lesz, a levelező listából kiderült: egyre többen vagyunk, akiknek sikerült a feladat.
Közös életünk új fejezete kezdődött el a döntéssel, hogy "magasabb osztályban" folytatjuk a tanulást, és ettől én éppoly izgatott vagyok, mint kiskutyám, ha az előkészületekből rájön, hogy gyakorolni fogunk.
(folyt. köv.)