Békás tó

Békaimádó vagyok.

Ez letagadhatatlan.
A zöld, vagy barna, vagy ki tudja milyen színvariációjú kis lényeket gyermekkorom óta imádom.
A kertben kezdettől fogva minden rájuk emlékeztet, van madáritató,
amit egy kis béka őriz - valaha napelemes kis motorja egy béka szájából köpte a vizet, mára sajnos már elromlott,
növénytámasz nyurga, vicces béka formájú,
kisplasztika Vertel Andreától, békája nyugodt, és elégedett vigyorgással néz körül a játékos kertben.
A kis tóba nagyon gyorsan betelepültek: éjszakánként hatalmas koncerttel ünnepelték létüket.
A hangjukat is imádom, és, mivel a kert a Duna csatorna egyik mellékágához van közel,
a szomszédok sem panaszkodnak a hangos koncert miatt.
Tavaly eltűntek a békák: alig-alig egy-egy ugrándozott itt-ott,
a helyzet szomorú volt: szúnyogok lepték el a környéket, a magas belvíz takarta földekről ezrével rajzottak szerteszét.
Akkor került szúnyogháló az ablakokra, Marcipán cica legnagyobb bánatára,
aki addig az ablakokon közlekedett éjszakai portyázása végeztével.
Most, sajnos, továbbra is megpróbálja, és mivel kudarcot vall,
folyamatosan, többször is ébresztőt fúj,
amikor megéhezik a nagy éjjeli kaland alatt,
és kedve támad néhány falattal erőt gyűjteni, hogy folytathassa körútját.
Elég fárasztó hobbi...!
Vissza a békákhoz.
Már tavasszal nagyon biztató volt a kép: egészen korán ott ugráltak a fűben, rejtőzködtek, amennyire tudtak, és nagyot csobbantak a tóban,
ha már úgy látták, nincs más kiút.
Aztán persze egyre többen lettek.
Úgy látszik, lebeszélték a halakkal is:  valahogy túlélték a tavaszt,
és számuk egyre gyarapodott, nemcsak a halmentes eredeti tavacskában,
hanem a másikban, a terasz alatt is.
És gyarapodtak, egyre többen lettek....
Ahogy a tavirózsák felébredtek, kis apró levelecskéiken már ücsörgött egy-egy példány.

Mostanra  - próbáltam számolni őket, de nem ment, izgő-mozgó kis világukban boldogan ugrálnak ki-be a tóba, amint a parton veszély gyanítanak, de a vízben is hatalmas bulizást csapnak: néha egy-egy példány nekiindul, és végiggyalogol a víz tetején, máskor pancsolnak a halakkal: hatalmasat ugrik a hal a vízben, és ők is teszik ugyanezt, mintha valami titkos bajnokság lenne: ki az ügyesebb magasugró...

A kertben gyomlálgatva gyakran megrémisztek közülük valakit, ijedten menekül egy növény védelmébe, mert a hatalmas, kétlábú lény megjelent.

Marcipán cica boldogsággal lesi őket a partról, bebújik a növények levele takarásába, 

és pajkosan mozdul a béka után.

Tudtommal, még nem sikerült egyet sem elkapnia.
Szúnyog viszont egyáltalán nincs, szerencsére,
a hatalmas csapat gondos munkájának köszönhetően.

A múlt héten megjelent a sikló. 

Már vártam, ekkora terített asztal láttán, csodálkoztam, hogy eddig még nem jött.
Persze, akár jöhetett  is, akkor, amikor nem láttam.

Villámgyorsan tekergőzött a vízen, én pedig tapintatosan inkább elhagytam a terepet: magamban mondogatván: igen, rend van.
Ha túl sok a béka, megjelenik természetes ellensége is, mert neki is élnie kell.
Néhány éve még megmentettem kis zöld kedvenceimet, ha egy-egy siklónak sikerült elkapni valamelyiket.
Ma már másként látom: csak az lesz préda, aki nem ügyes..
és a siklónak is élnie kell, mert a világ vele kerek.
Valójában még a siklókat is imádom.
Csodálom, hogy a tó telepítése óta hogy bővül a kert látogatókkal,
hogy veszik birtokba a nekik kínált lehetőséget, és mély hálát érzek egy-egy felejthetetlenül szép napfelkelte, vagy napnyugta láttán a tó fölött.

Úgy érzem, a Mindenség megtapasztalása a kertben annyira természetes, és magától értetődő..!!

Isten ott van mindenhol, tapintható és gyönyörű.

A kert az örök boldogság (és munka) forrása...!