Az autó furcsa fémes hangokat adott ki magából.
Tíz éves már, de eddig nem volt vele soha semmiféle kellemetlen esemény.
Ez a hang azonban igazán zavaró volt, beszaladtam hát a hajnali bevásárló körút után a szervizbe, nézzék meg.
Megállapították, hogy nincs nagy baj, valami fém a kipufogónál elrozsdásodott,
meg kell hegeszteni, jöjjek vissza 2 nap múlva, déli 1 órára.
Mindez a szabadság alatt, klassz, 38 fokos kánikulában..
Bence, aki állandó utas a kocsiban, ki nem hagyná, hogy elsőként ugorjon be, ha kinyitom az ajtót, most persze a kertben maradt.
Éppígy Boszi is, mert ebben a hőségben szó sem lehet potyautasokról!
Így gondoltam én.
Boszi másként döntött.
Már majdnem kiértem kis, csendes utcánkból a forgalmas országútra, mikor a visszapillantó tükörből észrevettem: egy apró gombolyag gurul a kocsi után.
Négy lába van.
Atyaisten!
Persze ilyenkor épp jött egy szomszéd is, még őt is ki kellett kerülni.
Kiugrottam a kocsiból, és zavartam haza a kis meglógóst.
Hiába.
Megállt, és lefeküdt az úton.
Időre mentem, esély sem volt visszafordulni.
Felkaptam a kis szökevényt és beraktam a kocsiba.
Nyakörv nem volt rajta - szabadságon vagyunk,
póráz mindig van a kocsiban.
Induljunk, majd lesz valami..
A szervizben úgy 1-1,5 óra várakozást ígértek, ennyi ideig Boszit nem hagyhattam bezárva a kocsiban, ölbe kaptam hát,
és nekiindultunk a kisvárosban nyakörvet keresni.
Jó sport ez: Boszi úgy 10 kilós lehet,
csomagnak sem túl kellemes, ráadásul rettenetesen lihegett.
Én meg izzadtam.
Arra nem számítottam: délidő volt, délután háromig minden üzlet bezárt.
Szerencsére mentő ötlet: hátha a Gazdabolt nyitva van.
Így történt.
Vettem egy borzasztó ronda, fekete nyakörvet, ez volt az egyetlen, ami illett a kicsi nyakra,
és táskámban azzal a másfél kilós könyvvel, amit elraktam, hogy majd a szervizben békésen olvasgatok, nekiindultam vízcsapot és padot keresni..
Padot találtunk, egyszer egy kicsit leülhettem, talán még akár 5 percre is, de Boszi menni akart, és folyton ficánkolt.
(Eszembe jutott, van előnye az iskolai helyben maradás gyakorlatnak, ez most már egyértelmű, de nekünk ez sosem ment..)
Maradt a gyaloglás, és gyaloglás, bejártuk az utcákat,
próbáltam az árnyékban surranni, de ez délben nem annyira sikeres manőver, vízcsap sehol.
Azaz: vízcsapot találtunk, többet is, de mindegyiket lezárták a meleg miatt.
A sors kegye: a cukrászda nyitva volt.
Vettem egy fagyit.
Ami üdít - savanykás ízeket választottam.
A teraszon Boszi egyfolytában bámult és lihegett.
Örültem, hogy pihenhetek, és szép lassan ettem a fagyit.
Finom volt.
Boszi lihegett.
Nem bírtam tovább, odanyújtottam a kiskutyának a fagyit - épp a kedvencem következett a citrom, ettől vártam volna a felfrissülést - de hát ilyen egy gazdi..!
Legnagyobb meglepetésemre a kutyus, aki fagyit még eddig sosem látott,
a tölcsért kezdte rágcsálni, alulról, és láthatóan elégedett volt.
Amikor elérte a fagylaltot, az már nem érdekelte, és nagylelkűen átengedte nekem..
én meg fájó szívvel kénytelen voltam szemetesbe dobni az ínyenc csemegét.
Visszaindultunk, hátha időközben elkészült az autó.
Így volt.
A szervizben látták, hogy bajban vagyunk, és előre vették az autónkat,
mire odaértünk, reszkető lábakkal
(az enyém reszketett, a kutya lihegett), kisautónk már az utcán várt.
Ripsz-ropsz fizettem, és végre, haza..!
Lerogytam, kezemben a szódásüveggel.
 |
| Boszi elnyúlt a terasz hűvös kövén, és lihegett. | |
Egy időre talán elment a kedve a szökdöséstől, de ez egyáltalán nem biztos: szerintem minden körülmény ellenére élvezte, hogy most ő jöhetett velem, és nem Bence.
Az élvezet meglehetősen egyoldalú volt..
