A tanulás folytatódik

A következő héten folytatódott a suli.
Boszi, úgy tűnt, amit eddig tudott, mindent elfelejtett a tanórára - na, ez túlzás,
de, valahogy ez a két nap nem ment annyira egyikőnknek sem.
Addig eljutottunk, hogy amikor új feladatot kaptunk, már nem ácsorgott,
hanem izgett-mozgott, ide-oda, és néha még a feladatot is sikerült elkapni.
Talán rám tört a túlzott elvárás miatti szigorúság. (ebben lehet valami, mert osztályoznunk kellett kutyusunk teljesítményét, én kettesre értékeltem, az oktató szerint erős négyes a gyakorlat..)
Elgondolkodtam hát a tanítás után - magamról, természetesen, mert Boszka biztosan ugyanolyan szuper, mint eddig, csak én vagyok elégedetlen valamivel...
Vettünk egy szép rikító citromsárga bóját!
(nem volt már másik szín, de ez legalább jó feltűnő!)
... és gyakoroltuk a héten a feladatot: oda kell menni a bójához,
és lefeküdni mellé.
Először a bóját a törülközőre állítottam, ez segített a manónak,
rögtön odament, és leült.
Orrával megbökte a bóját, (ez meg mi a csuda itt?..)
erre azonnal  klikk és tetemes mennyiségű kaja volt a jutalom.
Ez határozottan felvillanyozta.
Euforikus izgalomban robogott a bójához, megbökte az orrával,
és már futott vissza hozzám a jutalmáért.

Aggódni kezdtem a kutyus közelgő széltében történő méretgyarapodása miatt,
így - hallgatván oktatónkra, a normál kaját nagyon-nagyon erősen visszafogtam nála. Nem állítom, hogy egyetértett velem: a tálkája egy pillantás alatt kiürült, és vagy ötször még visszaszaladt megnézni, hátha, valami csoda folytán megtöltődött ismét.

De nem!
Ezt be kell tartani, és ki kell bírni, mert nem átalakulás egy guruló labdává a cél,
hanem egy ügyes és csinos kutya képzése.
Egyelőre a bója hatalmas sikert aratott itthon.
Hangsúlyozom itthon, mert a lakáson kívül még nem próbáltuk.
Talán, ha az idő engedi, majd a hétvégén..
A bója kedvéért (pontosabban a sajt kedvéért, amit a sikeresen elvégzett feladatért kapott) már a kézjelek tanulásában is nagyot léptünk előre:
felemelt mutatóujj: ül,
kéz a föld felé mutat: fekszik,
és - ha nagyon jó passzban vagyunk, a fektetésből felülés is sikerül.
Mit csinált ezalatt Bence?
Aki most hátrányosnak tekinthető, mert nem csak nem tudja ezt a feladatsort,
Boszi esélyt sem ad neki arra, hogy a bóját megközelítse: dühösen morogva elkergeti,
ha szegény kis jólélek vizslám szeretné legalább megnézni, mi az a nagy csoda, ami előtt Boszi felpenderül a levegőbe, és végül a földre dobja magát..
Neki is kell sikerélmény, ezért azt találtam ki: amíg Boszi ellohol a bójához,
Bencét leültetem - jutalomfalat, lefektetem - jutalomfalat.
Ettől Bence is feldobódott, és már vezényszó nélkül a következő mozdulatsort is csinálja - én meg kapkodhatom a fejem, (nyomom a klikkert, meg kaját), hogy Boszit is idejében dicsérjem, és jutalmazzam, és Bence is megkapja a neki járó dicséretet és jutalmat...

10 perc múlva totálisan kifáradtam.

Szerencsére az előkészített sajtfalatkák is elfogytak addigra...

Kalandunk a bójával úgy tűnik szerelem első látásra.
A pálca egyelőre teljes csőd.
Boszi retteg tőle.
Úgy döntöttem, bár házi feladat, mi ezt most kihagyjuk.
Majd, ha eljön az ideje, a pálcával is megkezdjük a munkát.
Most a bója a mi eszközünk, a folytatást majd a sors hozza magával.

A bója Marcipán cicát is annyira érdekli, hogy Boszi őt is többször elzavarta kincse közeléből, és néhányszor nekem is el kellett küldeni a cicát az útból, mert folyton ott dörgölőzött, fejével simogatta - ahogyan ezt a cicusok hihetetlen kecsességgel tenni tudják,
de a bója most láthatóan csak Boszié.