Hová tűntél Bence kutya..?

Alkonyodott a pusztán. 

 A szél épp csak lengedezett, lágyan simogatta végig a Dunáig nyúló rónaságot. Madárkák itt-ott cserregtek, a kis pacsirta még énekelt a sötétedő égbolton.

Lassan bandukoltunk.
A borsót legutóbb - legnagyobb gyönyörűségemre részese lehettem a látványnak - learatták, géppel.
Városi lévén, életemben sem láttam még ilyen csodát: a nagy piros kombájn beszipkázta a növényt, és a szárat hátrahagyva, hatalmas platójáról a mézédes (muszáj volt megkóstolni, amíg még lábon állt) zöld, dagi szemeket egy billentéssel átborította egy, a sorok között le-fel ingázó, buzgón szolgálatot teljesítő kis zöld teherautó tetejére.
Tátott szájjal bámultam..
Mostanra már csak a  fonnyadó borsószárak feküdtek szépen, sorokban.
A földút másik oldalán gabonatábla.
Időnként nyuszi ugrik fel benne, és iszkol el, hajnalonta őzek lakmároznak belőle.
Szép aranysárgára érett mostanra (na persze, Péter Pál van...)
Boszika, apró méretével nem látja, ami az útnak ezen az oldalán történik,
főképp nem látja az árpában rohanó haverját.. ezért kénytelen megoldást találni:

 
Cirkuszi ügyességgel gyakorolja ezt a pózt, bár, szerintem, sokat így se lát,
de akár 1 percig is képes nyújtózni, két lábon, és fürkészni: vajon mi történik ott, az árpa mélyén.?.
Bence, ha már eltűnt a gabonatáblában, mindent elfelejt, barátot, gazdit, csak rohan, rohan, megmámorosodva teljes szabadságában, mi sem látjuk, merre járhat, csak halljuk a szárak suhogását, látjuk a gabona lágy hajladozását, ott, ahol épp a vizslakutya lohol.

Hívásunka egy pillanatra megtorpan, fejét kiemelve,

vigyorogva ránk bámul, és szélsebesen folytatja útját tovább...

Boszi újra és újra keresi a csavargót, aki onnan, arról a magasságról, ahonnan ő nézi, sehogy sem látható,
 így hát újabb mutatvány következik:

hátha mégis képes megpillantani valahol barátját..

Mindeközben a nap szépen, lágyan lebucskázik a horizonton, narancsszínben búcsút int, mert már ideje a visszahúzódásnak, megpihen minden, madár, növény, kisállat, és majd másnap eljön egy új ébredés, új futás, új játék...a boldogságos kutyalét minden öröme.

Angyalcicák

Piros névre hallgató szomszéd cica pocakos napjait számláltuk.
Mivel a nász nem maradt rejtve, így a kalkuláció szerint
(58-70 nap a vemhesség a cicusoknál) már közelgett a kicsik születése.
Kedden, június 5-én megérkezett 5 ici-pici gombolyag. Én először egy hetesen láttam őket, elbűvölve a gyönyörűségtől - soha, eddigi életemben nem volt lehetőségem apró, frissen született cica bébiket látni.
Hát ez maga a csoda...

Az öt apróságból kettő vörhenyes, a többi az "apjára üt", cirmos cica, színben különböző variációkkal, de mindnek narancsos a homloka 

Elgyengítő látvány a cicacsalád, Piros, a mintamama

és csodaszép kis családja..

A dilemma hatalmas: be lehet-e fogadni még egy ilyen apróságot csapatunkba..? 

A pici, világos cica a Vanília nevet kapta.

Vanília és Marcipán.. attól tartok, hamarosan bővül a család!

Ha végre itt a nyár...!

Végre, most már valóban itt a nyár.
Sőt, a nyárnál is nyáriasabb meleg, mit meleg, hőség tombol.
Júniusban talán szokatlan hirtelenséggel, egy hét ömlő eső után
(ez Medárdtól minimum elvárható..!) beköszöntött a forróság.
A forróság eredményeként, azonkívül, hogy most aztán a henyélés ideje köszöntött be Tündérkertbe, hiszen ki is tud ilyen hőségben kertészkedni,
a sétáink ideje és üteme is megváltozott.
Hajnalban, jó korán, amikor csoda finom a levegő és a kora nyár narancs-sárga izzású virágai nyújtóztatják tagjaikat a finom puha reggelen, beindítjuk a kertben a locsoló segédeket,
kannával végigbabusgatjuk a cserepes növényeket,
és gyerünk, vegyük nyakunkba a határt - uccu neki, szabad a futás!
Sajnos, új elem életünkben: Boszi úgy összekapott az egyik utcabéli kutyahölggyel, (mondanom sem kell a vita tárgya Bence lovag volt, pöttöm barátnője rossz szemmel nézte, hogy más nőknek ugrándozik, és jópofán illegeti magát..) hogy komoly verekedés lett belőle, - szerencsére vérveszteség nélkül megúsztuk - de azóta figyelni kell, hogy barátnénk (eddig az volt) nem akar-e épp csatlakozni kis csapatunkhoz.
Az óvintézkedések után futás a mezőn, kergethetjük a kutyányi vadnyulakat.
Hajrá nyuszi..!!! .. én mindig a nyuszinak drukkolok .. eddig sikerrel.
Őzeket lesünk, amint fejüket lustán felénk emelve békés nyugalomban falatoznak a borsóföldön, vagy épp a búzatáblában, (az őrszem persze ezalatt figyeli gyanús csapatunkat, de komolyan egyáltalán nem veszi a vészhelyzetet, naná, ha ennyi csoda finom falat várja!)
Boszi nagy büszkeségére szanaszét riasztja a fácáncsibéket a lucernásban, és felugrik a két nyuszi is, akiket a reggeli elfogyasztásában zavarnak meg.
Vidám csaholás, jókedv, boldogság.
Ezzel telik szabadságunk minden reggele.
A borsóföldet öntözik - másként ez nem is lehetne ilyen tikkasztó hőségben.
Nagyobb mulatság nincs is a világon, mint a földeken álló sárban rohangálni.

Bence határtalanul boldog.
Vadászkutyám, aki az igazi vizet jó messziről elkerüli, ezt a pocsolyát nagyon élvezi..

Végre eszembe jut: filmre kívánkozik ez a határtalan jókedv, 

rajtam nem múlott, mozgókép indul ... az eredmény ez lett:

Bence, amint felfigyelt rá, hogy kezemben ezzel a fura kis aprósággal őt bámulom, megtorpant, és sehogy sem volt hajlandó megmoccanni.
Egyelőre ennyit filmes karrieremről...