Kutyasuli

Hosszú a tél, hát úgy döntöttem, beiratkozunk Boszival a kutyaiskolába.
Ráfér a kis kópéra, hogy végre okosságot tanuljon!
Meg engedelmességet!
Meg még ki tudja, mi mindent..?
Mostanra már az ötödik hetet tapossuk,
minden szombaton és vasárnap foglalkozás van.
Kicsiny csapatunkban beszédes nevek: Szuszu, az aranyszínű spániel, Aston a gyönyörű, hosszúszőrű kínai kopaszkutya, (nem tévedés, neki hosszú hófehér szőre van, itt-ott egy egy középszürke folttal.) Pepe egy tündéri ugri-bugri kis mopsz,
Süti egy fekete és Loncsi, a zsemle színű tibeti terrier, Artúr, a büszke beagle, Gombóc foxikutya, JAG foxterrier, és Boszi kutya
(anyai ágon pekingi palotapincsi, a trükkös papa a szomszédban lakó foxi,
akit a kerítés nem akadályozott meg abban, hogy felkeresse féltveőrzött szíve választottját...)
Szép, színes csapat, változatos temperamentum,
férfi oktatónk van, és állandóan legalább 3 segítő,
akik igen gyakran kapnak feladatot a kutyák féken tartásánál.
Boszi életének első eseménye, ahol barátja, Bence nem vesz részt.
Ennek megtapasztalása is oka volt, hogy beíratkoztunk.
Na és persze a behívhatóság! A gyenge pontunk.
Első alkalmakkor Boszi lecövekelt a lábamnál, és nem volt hajlandó onnan elmozdulni, legfeljebb azért, hogy elzavarjon mindenkit, aki a közelünkbe jött.
Második napra én kaptam feladatot: amint a kutyus a lábamnál ugatni kezd,
induljak el és keressek egy másik helyet magamnak.
Ennek eredményeként Boszi ugyan nem hagyta abba az ugatást,
és a társak elzavarását,
én viszont a foglalkozás végére már alig álltam a lábamon, olyan fáradt voltam,
másnapra alapos izomlázam lett.
Mint első eredmény, ez már elkönyvelhető!
Azt hittem ugyan, hogy kutyaiskolában vagyunk, de azóta tudom: együtt járjuk mi ezt a sulit, és bizony nem is akármilyen megterhelést kapunk - emellett persze hatalmasakat nevetünk is , szóval egyensúlyban vagyunk!
Ha szerepelni kell, Boszi remekül teljesít, ami nehézséget okoz: a helybenmaradás.
Drága kis kutyusomnak nem igazán van az ínyére, hogy ha végre eléri az általam előírt pózt (ül, vagy fekszik), akkor én ott hagyjam.
Itthon gyönyörűen csinálja a gyakorlatot, amint látja, hogy felszeletelem a neki szánt jutalom falatot, és tányérra teszem, azonnal elzavarja Bencét, és SZEREPEL!
Mert, mint a tanfolyam alatt ez is kiderült: Boszi imád szerepelni!
Hátmég, ha ezért jutalomfalat is jár..!
Első időkben rászegezte szemét a derekamon lévő jutalomzsákra, még mielőtt megszólaltam volna, már előre megnyalta a száját.
Megcsinálta a feladatot, mert tudta, kaja lesz érte.
Tehát: mutatvány és jutalom, összekovácsolódtak a fejében,
és tekintettel arra, hogy a hasa igen fontos pontja, nagyon ügyesen dolgozik.

Kivéve az eltávolodás -  helyben maradást.
Erre még nem tudtam rávezetni.
Itthon nincs veszély, hiszen az ajtón nem megyek ki, biztonságban van,
miért ne ücsörögne, vagy épp feküdne egy helyben,
míg én eltávolodok pár lépésre?
Ugyanezt a pályán a következőképpen teszi: "Ül!" - adom ki a parancsot,
ezt meg is teszi (na, nem rögtön, és farok csóválva: Igenis, gazdi! de előbb, utóbb leül)  én pedig hátat fordítok, és eltávolodom tőle.
Óvatosan visszalesek: trükkösen egy lépést előre megy, és lehuppan ülésbe,
mint aki mindig is ott ült, amíg én meg nem fordultam.
Én ugyan vigyorogtam magamban a kis csalót látva, de az oktató előtt jól lebuktunk.
Közölte, hogy a kutya átver engem, és ő már korántsem nézte ezt el neki.
Visszamenni, visszaültetni az eredeti helyre, és kezdődik elölről a gyakorlat.
Mit mondjak, ez is elég fárasztó.!.
Helybenmaradás fekve Boszi trükkjével: amikor megfordulok, hogy eltávolodjak, kiskutyám hasonkúszva óvatosan közelít felém.
A vállam felett persze látom, amit művel, és kuncogok magamban (eléggé elítélhető módon), aztán ismét lebukunk az oktató előtt.
A kutya megint átvágott - mondja, és (elég nagy szégyen lehet ez az ő szemében) mégcsak nem is haragszom.
Se az oktatóra, akinek ez a dolga, hogy szigorú legyen, se a kutyára,
aki így mutatja ki ragaszkodását.
Sőt!
Legszívesebben felkapnám, és összepusziznám, hogy milyen okos!
(a kutyát, persze)
Hú, kevés esély van rá, hogy mint gazdi átcsúszok a vizsgán!
Pórázon sem megyünk úgy, ahogyan kéne. Az oktató átveszi a pórázt, hogy megmutassa, hogy kell ezt csinálni, kiskutyám kétségbeesve les rám, még annyit sem teljesít, mint mikor én fogom a pórázt, mert retteg, hogy mi lesz most, elviszi ez a szigorú ember, vagy én tűnök el..?
A foglalkozás nem hozza meg a várt eredményt, gyakoroljunk.
Jó.
Tegnap újabb próba: a tibeti terrier is nagyon gazdafüggő, látszólag éppúgy, mint Boszi. Gazdija egy pillanatra eltűnik, kutyája játszik, kicsit keresi, de semmi komoly aggodalom. Amikor a gazdi hívja, megtalálják egymást, nagy az öröm.
Boszi jön. Amikor nem figyel, elbújok, és titkon lesem egy kis nyíláson, mi történik.
Másodperceken belül észreveszi, hogy nem vagyok.
Szegénykém, kétségbeesve rohangál ide-oda, mindig visszatér arra a helyre, ahol álltam, már ijedtében a kapu felé rohan, egyre jobban megzavarodik, most az oktató kiadja a parancsot, fussanak szét a gazdik, és mindenki hívja be a kutyáját, és foglalkozzon vele. Búvóhelyement majd megszakad a szívem: Boszi kétségbeesve rohangál - mindenki előtt kutya van, csak neki nincs gazdija.
Végre az oktató feloldoz, hívhatom Boszit, egyszer, aki boldogan el is indul,
aztán, hogy nem lát (hiszen folyamatosan egy sátor takarásában vagyok) ismét körberohan, megzavarodva.
Megint hívhatom, most már folyamatosan.. és végre!
Megtalál.
Egy marék jutalékfalatot adok neki, amiért ilyen nagyon ügyes kutyus volt!
A program utóélete: egész délután az ölemben ült, nyalogatott, és vagy ötvenszer megígértem: ne féljen, soha nem hagyom el.
A tanfolyam eddigi eredménye: számomra is kiderült, hogy Boszi nagyon ragaszkodik hozzánk, és valamikor, amikor elindult ide, a földi dimenzióba, azt a parancsot kapta: ne törödj azzal, hogy mekkora vagy, te vigyázz rájuk, őrizd őket, mert ez a dolgod!
Úgy látom, a feladatot tökéletesen hajtja végre.
Lehet, hogy az iskolában másként teljesít, ott más normával mérnek, az általam kiadott oklevélen egy hatalmas, csillagos ötös szerepel.