Okleveles Boszi kutya

Eljött a vizsga napja a kutyasuliban.
A végére már alaposan izgult a teljes gazdi csapat, hiába tanácsolta a suli vezetősége, hogy ne tegyük, mert az állat ezt pontosan tudja, fogja, érzi, és a teljesítménye eszerint változik.. a vizsgadrukk, az vizsgadrukk akkor is, ha kis kedvencünk a vizsgázó.
Boszin nem tapasztaltam a félelem, vagy az izgalom legkisebb jelét sem, egyik kis barátunk viszont annyira felpörgette magát, hogy tüzelni kezdett, így aztán nem vizsgázhatott velünk, mert az mégse járja, felhúzni a komoly erőpróbára készülő csapattársakat..!
Boszi imád szerepelni, ez nagyon hamar egyértelművé vált, ahogy az iskolát elkezdtük. Méretre a második legkisebb, Pepe, a mopsz sikerült apróbbnak nála, de a színészvénája egyértelműen felfedezhető.
Én egészen addig nem izgultam, amíg a többi gazda görcsölését meg nem láttam. Mindenki pontosan úgy rettegett, mintha élete egy sorsdöntő vizsgájára készülne! Igyekeztünk elhúzódni a félelem  zuhanycseppjeitől, amennyire csak sikerült.
Mi kezdtük a sort kis termetű kutyáinkkal, 4 hullámban vizsgáztak a különféle méretű és habitusú ebek.
(eddig általam nem ismert információ: Bence kutya, a magyar vizsla a "vérbő kutyák" csapatát erősítené, ha itt lenne..)
Sajnos, a többiek vizsgájából nem sokat láttunk, amíg ők megmérettettek kettesével, nekünk a gáton kellett várakozni a sorsunkra.
Készült film az eseményről, amint megkapom, becsatolom.
Mi Boszival az utolsó sorszámot (8) kaptuk, hát várakoztunk, és boldogan üdvözöltük a visszatérő társakat, akik nagy megkönnyebbüléssel, vigyorgó ábrázattal közelítettek vizsgájukat befejezvén.
Akiért legjobban izgultunk, Bogyó, a terrier, ismétlőként jött a csoportba: előző vizsgája nem sikerült - most ő volt az egyes sorszám, és derekasan át is ment a vizsgán.
Hozzá kell tennem, ebben nagy szerepe volt az iskola oktatói gárdájának is, mert a vizsgához közeledve ők is besegítettek Bogyó felkészítésében.
Bogyó a legkeményebb kutyus a csapatban, bármikor hajlandó egy alapos összezördülésre valamelyik társával, és ott már szakértelem kellett, hogy az egymásnak ugró kutyusok végül megbékéljenek mindenféle sérülés nélkül.
Több ilyen esetet is átéltünk a 7 hét alatt, de soha testi kárt egymásban nem tettek. Amikor Bogyónak sikerült a vizsgája, mindannyian megkönnyebbültünk: nagy baj itt már nem lehet, senkivel.
Artúr vizsgája alatt  zengett a Duna part, Artúr, valami miatt egyfolytában mondta a magáét.
Talán semmi kedve sem volt ehhez a vizsgához.
Úgy tűnt, már évezredek teltek el, mire végre szóltak, hogy mi jövünk.
A bemelegítés "sátras behívás" volt, ez egy gyakorlat, Boszit Márti segítő megfogta, én pedig, amennyire gyorsan csak tudtam a nyakig érő sárban, és több kiló meleg ruhában, mázsásnak tűnő hótaposóban, elfutottam és elbújtam egy parkoló autó mögé, miközben torkom szakadtából, két lihegés között kiabáltam visszafelé: Gyere, Boszi, gyere gyorsan..!
A szélvédő takarásában leskelődtem, hogy mi történik.
Ahogy eltűntem, Márti elengedte Boszkát, és a manó, mint a golyó, futott, trappolva, jobbról kerülte meg a kocsit, és boldogan fedezett fel mögötte.
Akkora lendületet vett, hogy túlfutott már rajtam, amikor végre észrevett.
Póráz, és indultunk a pálya felé.
Aztán be a kapun, még láttuk, hogy az előttünk vizsgázó két kutyusnak gratulál a "bíró sporttárs", és mehettünk, mi következtünk.
Startvonal elé álltunk sorstársunkkal, Jag-gel, bejelentkeztünk a nagyon szimpatikus vizsgabírónál, aztán elvonultunk Boszival a pálya oldalához, ahol a helyben maradási gyakorlat következett a számunkra, Ildi felügyelete mellett.
A gyakorlat: két vonal volt egymástól kb 2-3 méterre a földön feljelölve, az egyikhez odavezettem Boszit, leültettem, és én átballagtam a másik vonal mögé, és egymással szemben ott maradtunk mindaddig, amíg Jag vizsgázott.
Boszinál ez kritikus feladatnak tűnt, a tanfolyam ideje alatt sosem sikerült hosszabb ideig elérnem nála, hogy ott maradjon, ahol hagytam.
Ezért végig beszéltem hozzá, drága kis gomb szemeivel figyelmesen hallgatott, és meg se mozdult.
Fél szemmel Jag-et lestem, nagyon nehezen akarta csinálni a már alaposan begyakorolt mozdulatokat, gondolom, gazdija izgulhatott, mert a kutyust a legegyszerűbb feladatra is csak többedszer lehetett rávenni.
Sajnos, bár rutinos vagyok, és pontosan tudom, hogy a kiskutyám minden rezdülésemet fogja, arra gondoltam: úgy látszik, ennek a vizsgának sosem lesz vége..
Boszi, mint aki meghallottam gondolataimat, megmozdult, és szépen pozíciót váltott: lefeküdt.
Ha már várakozni kell, mégiscsak kényelmesebb fekve..!
Két kicsi tappancsát rátette a vonalnak használt rúdra, és továbbra is engem nézett.
(ez sok pont levonását eredményezte...)
Aztán, persze, Jag is befejezte a gyakorlat sort, és mi felsorakoztunk, kezdésre... és akkor hirtelen történt valami: a Duna parton hatalmas robajjal kidőlt egy óriási fa.
Először fel sem fogtam, mi ez.
Boszi annál inkább.
Ugatott, torka szakadtából: Veszély, veszély, hagyjátok abba!
Zavaromban azt sem tudtam, mit csináljak, hogy csendben maradjon.
Most sem tudom, végül miért hagyta abba az ugatást.
Talán, mert nekiindultunk a vizsgának.
János irányítása mellett kezdtük a felvezetést, ahogy ezt kell: laza póráz, kutya a lábam mellett, egy vonalban a térdemmel, először normál lépés, aztán futó lépés, aztán lassan, nagyon lassan, aztán ismét normál lépés.
Boszi mindenben partner volt.
Jókedvűen ballagtunk a meghatározott ütemben, jobbra fordul, megint jobbra, hátraarc, minden pompásan ment.
A csoportkerülés jött, négyen álltak fel segítők, és a kutyával nyolcas alakban kellett őket megkerülni, egyszer kívül a kutyus, belül a gazdi, aztán belül a kutyus, kívül a gazdi, végül a csoport közepén megállni, kutyus leül lábhoz, és vége a gyakorlatnak.
Pompásan ment minden.
A csoport elment, és megkezdtük a következő gyakorlatot: néhány lépés után kutyust leültetni, "marad" vezényszóval eltávolodni 10 lépést, kicsit várni, aztán vissza hozzá.
Boszi, ahogy elléptem tőle, felugrott, és egy lépést utánam lépett. (sok pont levonás) Visszaléptem hozzá, megnyugtattam, és visszaültettem.
Onnantól már remekül csinálta a gyakorlatot.
Ezután ugyanez a gyakorlat fektetéssel, ott már nem volt probléma.
Visszaértünk a kiinduló helyzethez, és meghallgattuk bíró sporttárs értékelését.
Jag értékeléséből semmit sem hallottam, a magunkéra pontosan emlékszem: "Én nagyon élveztem ezt a felvezetést!"  - mondta a bíró
Mi is, válaszoltam, és ez tényleg így volt.
Boszi két hibája miatt levontak összesen 12  pontot, de így is szép eredménnyel végeztünk, csoportunkban a második helyen.
Pepe, a kis mopsz érte el a legmagasabb pontszámot: az elérhető 100 pontból 90-et kapott.  A mi oklevelünk "jó" minősítésű, 88 pont.
Nagyon örültem neki, fénykép is készült a csoportról, azt is csatolom, íme:

A kép jobb szélén állunk mi, Boszival...
a képre kattintva teljes méretű lesz, és jobban látszik

Megszületett a döntés: folytatjuk az iskolát, márciustól a középfokú tanfolyamon ismét találkozunk kis barátainkkal, és valószínűleg újabb ismerősök is lesznek.
Imádtuk a sulit, a tanfolyamot, és örömmel csatlakozunk a következő szinthez.
Ízelítőül az iskola bemutató csoportjáról: (hang is van!)

u.i.
Időközben elkészült a film a vizsgákról - sajnos tárhely híján a miénk épp lemaradt.
Így aztán egyetlen emlék életünk első kutyaiskolai vizsgájáról a csoportkép marad, és mindaz, amit a szívünkbe bezártunk...

Kutyasuli

Hosszú a tél, hát úgy döntöttem, beiratkozunk Boszival a kutyaiskolába.
Ráfér a kis kópéra, hogy végre okosságot tanuljon!
Meg engedelmességet!
Meg még ki tudja, mi mindent..?
Mostanra már az ötödik hetet tapossuk,
minden szombaton és vasárnap foglalkozás van.
Kicsiny csapatunkban beszédes nevek: Szuszu, az aranyszínű spániel, Aston a gyönyörű, hosszúszőrű kínai kopaszkutya, (nem tévedés, neki hosszú hófehér szőre van, itt-ott egy egy középszürke folttal.) Pepe egy tündéri ugri-bugri kis mopsz,
Süti egy fekete és Loncsi, a zsemle színű tibeti terrier, Artúr, a büszke beagle, Gombóc foxikutya, JAG foxterrier, és Boszi kutya
(anyai ágon pekingi palotapincsi, a trükkös papa a szomszédban lakó foxi,
akit a kerítés nem akadályozott meg abban, hogy felkeresse féltveőrzött szíve választottját...)
Szép, színes csapat, változatos temperamentum,
férfi oktatónk van, és állandóan legalább 3 segítő,
akik igen gyakran kapnak feladatot a kutyák féken tartásánál.
Boszi életének első eseménye, ahol barátja, Bence nem vesz részt.
Ennek megtapasztalása is oka volt, hogy beíratkoztunk.
Na és persze a behívhatóság! A gyenge pontunk.
Első alkalmakkor Boszi lecövekelt a lábamnál, és nem volt hajlandó onnan elmozdulni, legfeljebb azért, hogy elzavarjon mindenkit, aki a közelünkbe jött.
Második napra én kaptam feladatot: amint a kutyus a lábamnál ugatni kezd,
induljak el és keressek egy másik helyet magamnak.
Ennek eredményeként Boszi ugyan nem hagyta abba az ugatást,
és a társak elzavarását,
én viszont a foglalkozás végére már alig álltam a lábamon, olyan fáradt voltam,
másnapra alapos izomlázam lett.
Mint első eredmény, ez már elkönyvelhető!
Azt hittem ugyan, hogy kutyaiskolában vagyunk, de azóta tudom: együtt járjuk mi ezt a sulit, és bizony nem is akármilyen megterhelést kapunk - emellett persze hatalmasakat nevetünk is , szóval egyensúlyban vagyunk!
Ha szerepelni kell, Boszi remekül teljesít, ami nehézséget okoz: a helybenmaradás.
Drága kis kutyusomnak nem igazán van az ínyére, hogy ha végre eléri az általam előírt pózt (ül, vagy fekszik), akkor én ott hagyjam.
Itthon gyönyörűen csinálja a gyakorlatot, amint látja, hogy felszeletelem a neki szánt jutalom falatot, és tányérra teszem, azonnal elzavarja Bencét, és SZEREPEL!
Mert, mint a tanfolyam alatt ez is kiderült: Boszi imád szerepelni!
Hátmég, ha ezért jutalomfalat is jár..!
Első időkben rászegezte szemét a derekamon lévő jutalomzsákra, még mielőtt megszólaltam volna, már előre megnyalta a száját.
Megcsinálta a feladatot, mert tudta, kaja lesz érte.
Tehát: mutatvány és jutalom, összekovácsolódtak a fejében,
és tekintettel arra, hogy a hasa igen fontos pontja, nagyon ügyesen dolgozik.

Kivéve az eltávolodás -  helyben maradást.
Erre még nem tudtam rávezetni.
Itthon nincs veszély, hiszen az ajtón nem megyek ki, biztonságban van,
miért ne ücsörögne, vagy épp feküdne egy helyben,
míg én eltávolodok pár lépésre?
Ugyanezt a pályán a következőképpen teszi: "Ül!" - adom ki a parancsot,
ezt meg is teszi (na, nem rögtön, és farok csóválva: Igenis, gazdi! de előbb, utóbb leül)  én pedig hátat fordítok, és eltávolodom tőle.
Óvatosan visszalesek: trükkösen egy lépést előre megy, és lehuppan ülésbe,
mint aki mindig is ott ült, amíg én meg nem fordultam.
Én ugyan vigyorogtam magamban a kis csalót látva, de az oktató előtt jól lebuktunk.
Közölte, hogy a kutya átver engem, és ő már korántsem nézte ezt el neki.
Visszamenni, visszaültetni az eredeti helyre, és kezdődik elölről a gyakorlat.
Mit mondjak, ez is elég fárasztó.!.
Helybenmaradás fekve Boszi trükkjével: amikor megfordulok, hogy eltávolodjak, kiskutyám hasonkúszva óvatosan közelít felém.
A vállam felett persze látom, amit művel, és kuncogok magamban (eléggé elítélhető módon), aztán ismét lebukunk az oktató előtt.
A kutya megint átvágott - mondja, és (elég nagy szégyen lehet ez az ő szemében) mégcsak nem is haragszom.
Se az oktatóra, akinek ez a dolga, hogy szigorú legyen, se a kutyára,
aki így mutatja ki ragaszkodását.
Sőt!
Legszívesebben felkapnám, és összepusziznám, hogy milyen okos!
(a kutyát, persze)
Hú, kevés esély van rá, hogy mint gazdi átcsúszok a vizsgán!
Pórázon sem megyünk úgy, ahogyan kéne. Az oktató átveszi a pórázt, hogy megmutassa, hogy kell ezt csinálni, kiskutyám kétségbeesve les rám, még annyit sem teljesít, mint mikor én fogom a pórázt, mert retteg, hogy mi lesz most, elviszi ez a szigorú ember, vagy én tűnök el..?
A foglalkozás nem hozza meg a várt eredményt, gyakoroljunk.
Jó.
Tegnap újabb próba: a tibeti terrier is nagyon gazdafüggő, látszólag éppúgy, mint Boszi. Gazdija egy pillanatra eltűnik, kutyája játszik, kicsit keresi, de semmi komoly aggodalom. Amikor a gazdi hívja, megtalálják egymást, nagy az öröm.
Boszi jön. Amikor nem figyel, elbújok, és titkon lesem egy kis nyíláson, mi történik.
Másodperceken belül észreveszi, hogy nem vagyok.
Szegénykém, kétségbeesve rohangál ide-oda, mindig visszatér arra a helyre, ahol álltam, már ijedtében a kapu felé rohan, egyre jobban megzavarodik, most az oktató kiadja a parancsot, fussanak szét a gazdik, és mindenki hívja be a kutyáját, és foglalkozzon vele. Búvóhelyement majd megszakad a szívem: Boszi kétségbeesve rohangál - mindenki előtt kutya van, csak neki nincs gazdija.
Végre az oktató feloldoz, hívhatom Boszit, egyszer, aki boldogan el is indul,
aztán, hogy nem lát (hiszen folyamatosan egy sátor takarásában vagyok) ismét körberohan, megzavarodva.
Megint hívhatom, most már folyamatosan.. és végre!
Megtalál.
Egy marék jutalékfalatot adok neki, amiért ilyen nagyon ügyes kutyus volt!
A program utóélete: egész délután az ölemben ült, nyalogatott, és vagy ötvenszer megígértem: ne féljen, soha nem hagyom el.
A tanfolyam eddigi eredménye: számomra is kiderült, hogy Boszi nagyon ragaszkodik hozzánk, és valamikor, amikor elindult ide, a földi dimenzióba, azt a parancsot kapta: ne törödj azzal, hogy mekkora vagy, te vigyázz rájuk, őrizd őket, mert ez a dolgod!
Úgy látom, a feladatot tökéletesen hajtja végre.
Lehet, hogy az iskolában másként teljesít, ott más normával mérnek, az általam kiadott oklevélen egy hatalmas, csillagos ötös szerepel.