Nagy vadász

Marcipán mára már elmúlt 5 éves, a Föld napján született, április 22-én.
A családba váratlanul, és felkészületlenül érkezett, nem ő nem készült fel az érkezésre,
minket lepett meg, hogy első kutyánk távozása után, másnap egy ezüst, fehér pihe-puha akrobata száguldozott végig a kerten, majd tűnt fel a lakás legmagasabb pontjain egy villanásra,
hogy aztán már nyom nélkül átlibbenjen a következő helyre.
Macskaúrfi szélsebesen berobbant életünkbe, és mi roham tempóban igyekeztünk megteremteni a feltételeket, hogy otthon érezze magát az új, ismeretlen, és egyelőre nehezen érthető kis lélek minálunk.
Állandóan harapott, és karmolt.
A legnagyobb játéka az volt, ha megbújva valahol hirtelen előtörhetett, elkaphatta a lábszáramat, és hatalmasat beleharapott.
A lábujjak a kedvencei voltak, óriási, mackófejü mamuszt kellett beszerezni, cica-elhárítás céljából, mert, akkor tapasztaltam meg, a lábfej bizony nagyon érzékeny.
Folyton úton volt, rohangált, körbe-körbe a lakásban, majd hirtelen elbújt, mondjuk az ágytakaró alá, és váratlanul kitört, megpaskolva a lábszárunkat "ipi-apacs, megvagy!" és suhant tovább a dolgára.
"Bolond az a macska" mondták bölcs macska tulajdonosok, biztosítva arról, hogy bezzeg, az ő cicájuk,
soha, ilyet, de még hasonlót sem csinált. A macskánk fejével van baj, ez biztos!
Tapasztalatunk nem volt, elkeseredetten vettük tudomásul, hogy nekünk ilyen jutott.
Majd lesz valahogy! Mivel kétlaki életet élünk, a hétvégéket a kertben töltjük ahol ő igazi cica paradicsomban élhet, a hétköznapokon meg szobacica, a legfontosabb az volt, hogy megszokja ezt a vándorlást.
Na, ezzel egyáltalán nem volt baj! Boldogan utazott a kocsiban, és megérkezvén a kertbe, élvezte, hogy szabad.
Ugyan kezdetben előfordult, hogy hívásra, nem akart előkerülni, amikor eljött az idő, hogy hazajöjjünk,
de, egyetlen eset kivételével, általában boldogan indult be kis dobozába a hazafelé útra is, és az egész macerát ott végigaludta.
Az az egyetlen kivétel azt vonta maga után, hogy lent maradt a kertben, és a távollétünkben a szomszédok etették.
Amikor hétvégén leértünk, egy nagyon kétségbeesett, panaszkodó és sovány cicát találtunk.
Onnantól kezdve, ő volt az első, aki megjelent, ha pakolni kezdtünk a hazainduláshoz...
Játékossága miatt "Marcipán, a Nagy Vadász" indián nevet kapta, ha valami rosszaságot csinált,
MARCI!!! lett a hívószó, kezdettől fogva barátságosan jött, ha hívták, kivéve, ha épp nem azt játszotta, hogy bújócskázik.. mert akkor, hívhattuk, amennyit akartuk, eltűnt, aztán, amikor ő úgy gondolta, hirtelen előrohant egy titkos szegletből.
Az ő igazi világa a kert.
Nappal ott sündörög látótávolságban, segít a kertészkedésben, a locsolásnál paskolja a vízsugarat, vagy pofozgatja a kihúzott, kupacba rakott gyomokat.
Időnként megjelenik, lassú, titokzatos mozgással, szájában valamit tartva.
Most már tudom: ilyenkor valamit zsákmányolt. A valami, sajnos bármi lehet, néha kismadár is, akkor a szívem szakad meg.
Ha egér, annak sem örülök, de legalább az egér kártékony. Kezdetben bemutatta, hogyan kell játszani az egérrel odahozta elém, és letette. Majd kezdődött az a bizonyos "macska-egér játék". Nem ismertem ezt mókát,  aki már valaha végignézte, nem hiszem, hogy ismét részese szeretne lenni. Én biztosan nem!
Most már, felnőttként csak a hajnalban a kertben talált egértetemek jelzik, hogy macska is van a háznál.
Mert Marcipán igazi, nagy élete éjjel kezdődik.
Sötétedéskor eltűnik, ki tudja, merre kóborol, néha az éjszaka csendjét megszakítja harcias nyirvákolása (kivel hadakozik vajon a sötétben?) majd hajnalban előkerül, elegáns faroktartással átcikázik a lábam mellett, megreggelizik, és elalszik. A délelőttöt végigalussza, a nehéz éjszaka után kell a pihenés!
Aludni, egy macsek csak a legjobb helyeken szokott, nem érdekli, hogy esetleg a család is szeretne lepihenni!

Őfelsége, élvezi az életet!

Az egyik legnagyobb tanítás, amit az állatok átadnak nekünk: Az élet szép, és örülj minden pillanatban, hogy itt lehetsz, élheted!

Így kezdődött

Ki tudja, miért, gyermekkoromban jó néhány évig nem volt állatom. (feltehetően anyu volt az ok, aki, bár nagyon szerette az állatokat, nem akart egy újabb feladatot a nyakába venni) Aztán valahogy, hosszas kunyerálás után, állattartó lettem.

Próbaképp egy aranyhörcsög volt, amit a család megengedett, Onasszis névre kereszteltem - majd hörcsögök hosszú sora segítségével
tapasztaltam meg az állatok gondozásának felelősségét.
Helyesek voltak, szelídek, kedvesek, és éjszaka nagyon hangosak.
A kis szőrösöket váltva egy pinty pár érkezett, sok-sok év múlva, már felnőtt voltam (?) vidám csipogásuk betöltötte a lakást - és persze,
tollaik és élelmük apró magja is, mert szünet nélküli, gyors mozgásukkal szanaszét terítették a szobában az apró, színes tollpihéket és az eledelként kapott magvakat.

Az első kutya próba jelleggel 10 éves korom körül érkezett, akkor vittem haza  egy kóbor kiskutyát a parkból, akinek végül néhány nap után vidéki gazdit kellett keresni,
tekintettel arra, hogy az éjszakát kétségbeesetten végigsírta, annak ellenére, hogy a család minden tagja, megnyugtatás céljából, felváltva ügyelt nála a fürdőszobában, ahol ideiglenes tanyát kapott. A látogatás jótékony hatása csak annyi lett, hogy arra a néhány percre felfüggesztve a sírást, boldogan játszott velünk, és így legalább egy keveset alhatott a család ügyeletben épp nem lévő tagja. Meg talán a szomszédok is a 6 emeletes házban.
Családi döntésre a kutyusnak mennie kellett.

Az első, igazi, saját kutya jóval később érkezett: egy ír szetter leányzó, Anzsi - 13 és fél évig maradt velünk.
Amikor egy júniusi hajnalon átlépett a másik világba, a végig virrasztott éjszaka után azt mondtam,
nem lesz több kutyám.

Másnap, kalandos körülmények között betoppant egy cica: Marcipán.. életem első cicája ..

és ezzel megkezdődött közös életünk.

Úgy gondoltam, ez most már így marad, békésen eléldegélünk együtt. Mígnem a kis hullámos papagáj,
(aki hajdan Anzsi kutyus barátja volt) komoly életveszélybe nem került. Amíg vásároltam, és egyedül maradt cica és a papagáj a lakásban, a cicusnbsp; addig dolgozott, amíg el nem érte a kalitkát, majd szétfeszítette a rácsot,
szerencsétlen kismadarat alaposan megsebesítve, és halálra rémítve, szabadon engedte.
Mintegy 1,5 órát voltam távol, hazaérve vérfoltok és egy reszkető kis madár várt a konyhában. Oda kergette ki a cica a kis szerencsétlent, aki repülni is alig tudott.

Több napos gyógykezelés alá kellett vetni .
Felgyógyult, persze.
Azóta az üveges vitrinszekrény tetejére költözött fel, ahol teljes biztonságban élhetett, 16 éves koráig, ami papagájnál állítólag hatalmas idő.

3 év telt el így, aztán mégis motoszkálni kezdett bennem a gondolat: de jó lenne megtalálni előző kutyusom  reinkarnációját... mert mélyen hittem benne, hogy visszatér..
Fontos megjegyeznem: a kutyafajták közül sosem akartam sem magyar vizslát, sem terriert.
Egyiket sem, az elsőt, mert nagyon kajla, a másodikat mert túl hangos.

Kolléganőm hívott: lányánál, aki kutyatenyésztő, új alom született, menjek megnézni őket, annyira aranyosak, magyar vizslák. Elmentem, kíváncsiságból... Amint ránéztem a gyönyörű apró vizslababákra, elolvadtam - persze, bárki így reagált volna, de.. belenéztem az egyik pici szemébe, és azonnal ráismertem előző kutyám lelkére az egyik magyarvizsla fiúban, aki megerősítésként azonnal odarohant, kibontotta cipőfűzőmet, és esdeklően meredt rám..
Ráadásként egy forgószél váratlanságával életünkbe megjelent két apró tenyérnyi keverék gombóc
(pincsi és foxi szerelemgyerek), akiket gazdájuk a közeli településről elhozott hozzánk, és akik közül az egyikbe, a fekete fülű, fehér babába azonnal bele is szerettem.

Hiába tiltakoztam, hogy már leelőlegeztem egy vizslát, és hamarosan elhozom őket, a sorsom megpecsételődött.. A két kutyus szinte egyidős volt, a magyar vizsla 3 héttel idősebb, mint a kicsi keverék,
és amint meglátták egymást pár hét múlva a lakás ajtajában, fellobbant  köztük a kutyaszerelem első látásra:
A két gézengúz, Bence és Boszi egy csapásra azonnal tündéri pajtásokká lettek, és hamarosan nagy kertásóvá is..!

Akkor még nem sejtettem, mire vállalkoztam!

1 évig tartott, mire végre biztonsággal szobatiszták lettek, addig, kivárva, míg az egyik a lakásban elvégezte dolgát, a másik is azonnal munkába lendült!
Hatalmas mennyiségű tisztítószer fogyott nálunk akkoriban!

Bence, szépségesen cseperedvén, a konyhában minden elérhető konyhagépet leszedett a pultról, és az akció eredményeként közösen elfogyasztották a zsákmányt.
Biztos vagyok benne, hogy a csínytevés értelmi szerzője Boszi kutya volt, aki mérete folytán a kivitelezést nagyvonalúan Bencére bízta.
Elfogyott a kaputelefon is, azóta sem lett pótolva, mert sosem lehet tudni, kinek jut eszébe ismét megkóstolni a csábító falatot..!
Akkoriban kétes meglepetés volt, hogy milyen látvány fogad, amikor haza érek..?.

Türelmemet maximálisan próbára tették, bárki, aki hasonló duót vállal, jobb, ha tudja,
két kölyök kutya egyszerre már komoly pusztító - egymást igyekeznek túlszárnyalni a rosszalkodásban.

Valahogy, mégis átvészeltük ezt az időszakot, lefogytam 7 kilót, aminek nagyon örültem, a kert is kibírta, tulipán hagymából is maradt valamennyi a földben (amiket elültettem, azt gondosan kikaparták, hátha valami finom falatot dugtam el előlük..)

Ma már semmi sem jelzi, hogy a kertet a madarakon kívül kutyák is lakják,persze csak addig, amíg látogató nem érkezik, mert szerintük mindenki azért jön, hogy velük játsszon, minden vendég hozzájuk érkezik, és túláradó örömükben, azonnal le is támadják az arra járót.

Ezért hozzánk csak strapabíró, kutyaálló, játszóruhában lehet és érdemes ellátogatni.
Erről, természetesen mindenkit előzetesen tájékoztatok.

Közös életünk krónikája ez a napló..